A Boldogság

Csak holnap akartam feltölteni, de így izgalmasabb lesz, 

meeeert a következő fejezet csak este fog jönni, szombat este, mert nem leszek itthon,

de este megírom, és 8ig igyekszem felrakni (:

És örülök, hogy ennyire tetszik nektek, köszönöm a hozzászólásokat <3

7. Fejezet

Vajon a szerelemtől hülyül el az ember, 

vagy csak a hülyék lesznek szerelmesek?

( Orhan Pamuk )

     Későn keltem, nem tudtam kaját készíteni anyunak, meg zúgott is a fejem, úgyhogy felhívtam a pizzériát, hogy ha lehet vigyenek már ki anyának egy simát, a pénzt a lábtörlő alatt hagytam, aztán hamar felkapkodtam magamra valamit. Nem akartam elkésni Nialltől, most nem, minden szörnyű, ami elrontja újra a barátságunk. Szerettem volna visszakapni a régi sulis életem, mikor még benne voltam szünetben a közös zenélésekben, nem a sarokban gubbasztottam. Bemásztam a szekrényembe, jó mélyre, míg elő nem tudtam kapni a gördeszkámat. Megolajoztam, aztán felpattanva rá elgurultam barátom házához, aki már nagyban várt. Mikor meglátott kikerekedtek a szemei.

-         Jaj, várj, én is – Hadarta és visszarohant. Addig én ide-oda gurultam, billegtem. Próbáltam visszaemlékezni a tegnap estére, az után, hogy a számhoz emeltem az üveget, de csak értelmetlen beszélgetés foszlányok rémlettek fel. Aztán estem egyet a deszkán, és bevillant, mintha villám csapott volna belém. Azonnal megálltam, remegő ujjakkal simítottam végig ajkaimon, melyek felbizseregtek az emlékre. Én… ott… alatta?!?!?!? Úristen, nem ezt akartam, nem én… aztán a nagy rémület után felütötte fejét bennem egy olyan érzés hogy „ Basszus, és nem emlékszem rá teljesen”. Elszomorodtam egy pillanatra, de Niall épp akkor robogott ki, ráugrott a deszkára, magával rántott és együtt gurultunk a suliba, végig beszélgettünk, nekem meg öklömnyire szorult a torkom a gondolatra, hogy most találkozhatok az alsógatyámmal.

     Ám mikor megérkeztünk nem volt semmi. A két suli a szokásos módon állt egymással szemben, a középen lévő szökőkút szélén a diákok vagy házit másoltak, vagy egymást próbálták a vízbe erőltetni, szóval csak az általános. És sehol egy kósza alsó. Fellélegezve szálltam le a deszkáról és indultam el befelé barátomat követve. Már éppen elértem volna küszöböt, mikor belülről valaki kijött és belém karolt. Niall arcán a felismerést véltem látni, majd jól kiröhögött és rám kacsintva befordult a suliba. A kis szemét, hát ennyit a támogatásáról.

Már le se tagadhattam, hogy tetszett az érintése, és az a féloldalas mosoly, amivel rám néz. A suli mögé vitt és olyan könnyen, mintha csak egy rongybaba lennék, felültetett egy zöld szemetesre.

-         Hogy tetszett a tegnap este? –Kérdezte én pedig mélyen elvörösödtem. Állam alá nyúlva fordított maga felé, én pedig készségesen járattam tekintetem finom arcán, barna fürtjein. Észre se vettem, mikor kezdett el közel hajolni, csak azt éreztem, hogy megcsókol, és én ajkai közé sóhajtok, ő meg kihasználta az alkalmat és nyelve szabadon csúszott át számba. 

  Fogalmam sincs, mi ütött belém, de mohón kaptam utána, ujjaim rögtön hajába csúsztak és finoman meghúzták a tincseket, mire ajkamba harapott. Ez nagyon tetszett, azt akartam, hogy folytassa, és meg is tette. Nyakamon szántott végig néhol megszívva. Lábam felemelkedett és a csípőjére kulcsolódott… ekkor szólalt meg a csengő. Mintha az ébresztő lett volna, úgy toltam el magamtól a fiút.

-         Te meg mit csinálsz?... És én mit művelek?! – Estem kétségbe és lecsúsztam a szemetesről, na nem, ezt nem szabad játszanom, azt se tudom, mit érzek. Vagyis tudom, azt, hogyha a közelemben van néma leszek és mozdulni se bírok, az érintésére mintha minden érzékem feléledne, és szinte kínzóan vágyok a közelségére. De a fenébe, még csak nem is ismerem!!!

-         Harry, nem ismerlek, azt se tudom, ki vagy – Hátráltam, mire elkapta a karom.

-         Az előbb mondtad, buta, Harry vagyok – Idegesített, hogy igaza van, de nem értette a lényeget! Csak idegesít.

-         De ki az a Harry? – Néztem mélyen bele a zöld szemekbe, nem rántottam el a csuklóm, helyette álltam tekintetét. És végre ő nézett félre előbb, amit önelégült mosollyal nyugtáztam. Ám ez az öröm nem tarthatott sokáig, mert szikrázó vigyorral fordult vissza. Kézen fogott és elvitt a sulitól. Most lógni fogok?! Te jó ég… nem mintha zavarna, egy napot anya bármikor igazol, csak tudnám, miért lógók. Húzott magával, ki a városból, az útra, azon sétáltunk szó nélkül, csak lehúzódtunk, ha jött egy autó. 

   Egyre kellemetlenebb érzésem lett, ahogy a házak távolodtak, kapaszkodtam az iskolatáskámba és a deszkámba. Lassan letértünk az útról, egy kis ösvényen haladtunk, melyet kopár fák szegélyeztek, egészen megtetszett… aztán megláttam egy egészen csínos, de nem túl nagy házat. Itt laknának Harryék? Nagyon jó ízlése lehet az anyukájának, szép, meghitt hely, távol a sok zajtól, és mindentől, én is szeretnék ilyen helyen élni.

-         Harry, nincsenek itthon a szüleid? – Kérdeztem, mert nem voltam biztos benne, hogy szeretnék találkozni velük iskolaidőben. Hátra se fordult, úgy válaszolt.

-         Egyedül élek, a szüleim csak pénzt küldenek – Nem tudtam, mit mondjak rá, sajnáljam, vagy ne, de őt nem különösebben érdekelte, úgy tűnt, így én is csendben maradtam, jobb híján. Nyitotta az ajtót, bement, lerúgta a cipőjét. Én lassabban húztam le, féltem kicsit, hogy mi vár rám a nap hátralévő részében. Hozott kaját a nappaliba, üdítőt, és levetette magát a fotelba.

-         Játsszunk. Egyet kérdezel te, válaszolok, kérdezek, válaszolsz, kérdezel, és így tovább – Megforgattam az agyamban az ajánlatot, végül bólintottam és leültem a kanapéra, felhúztam törökülésbe lábaimat, nem tudtam, mit kérdezzek először.

-         Van testvéred? – Böktem végül ki, mire fejet rázott nevetve.

-         Egyszerűűűű én jövök. Mi történt az apáddal? – Szegezte nekem a kérdést, és én nem tudtam hirtelen mit mondani, újra jött az a fojtogató érzés, és csak a kezemre bírtam nézni.

-         Megölték… betörtek hozzánk és… leszúrták. Én találtam meg – Suttogtam halkan, a kezemen lévő sebet kapargatva. Jó ideig csend állt be, semelyikünk nem szólt, végül torkot köszörültem, és rávettem magam a kérdésre.

-         Miért nem élsz a szüleiddel? – Vállat vont, egy labdával játszott halálos nyugalomban, mintha semmi se lenne olyan fontos, mint az a nyamvadt kis labda.

-         Gazdagok, elhanyagoltak, elegem lett, leléptem, hogy olyan ártatlan kisfiúkákra vadásszak mit teeeee – Gonoszkodott és felém dobta a labdát, de én elkaptam.

-         Pokoli jó humorérzéked van – Fintorogtam rá, oldalba akartam találni, de elkapta.

 -         Harcias… na és mondd csak, szeretsz? – Elgurult az állam. Mindig megdöbbent, mikor kinyitja a száját, hogy mennyire végtelenül undok és nem törődöm, mintha nem érezné a kérdései súlyát, mindegyik ugyanakkora lenne a szemében, a témájuk is egysíkú és semmit mondó.

-         Azt biztos nem. Csak furcsa érzéseim vannak… feléd. – Nyögtem és elvörösödtem, de ő lezseren elmosolyodott és felült.

-         Sebaj. Majd fogsz – Állt fel és összeborzolta a hajam.

Utálom magam érte, de igaza lett. Két teljes hónapig folyamatosan el kellett kísérnem kötelezően a bulikba, ugyanúgy drogot vett, majd kedveskedett nekem egy kicsit, csókkal, vagy hasonlóval. De valami megváltozott. Beszéltünk, komolyan, társalgási szinten. A róla alkotott képem megroggyanni látszott, és a romokból új szobor épült fel. Úgy kezelt, mintha a pasija lennék, és ha ki sem mondta, de én éreztem, hogy annak számítok már, senki mást nem csókolgatott, vagy simogatott. Engem viszont igen. Haza kísért, anyával is megismerkedett. Anyu boldogsága kimondhatatlan volt, hogy végre találtam magamnak valakit, akiben hosszú idő után végre megbízhatok és megbízok. Örömmel fogadta Harryt, mindent megtett a kényelme érdekében. Őszintén hittem, hogy szeret, nem abból, ahogy megérint, mert nem közvetített semmilyen érzelmet. De az, hogy csak velem tette,.... különlegesnek éreztem magam.Niall-lel is jól mentek a dolgok, újra legjobb barátok lettünk, és lassacskán ugyan, de visszanyertük a helyünket a suli élén.

    Boldog voltam, úgy tűnt, minden rendben van, rám talált a szerelem, mindenem megvan, amire csak vágytam, és újra élhettem, újra kezdhettem az életemet. Azt nem vettem észre, hogy a penge élén táncolok és a legkisebb billenésre a csalódottság olyan mélyre ránt, ahonnan nem fogok tudni kijönni jó ideig. Jó ideig. Nem láttam az árnyakat, amik egyre jobban körbeöleltek, csak a megfelelő pillanatot várták, hogy meghúzzák nyakam körül a csomót és kirúgják alólam a széket. Teljes szívemből hittem, hogy minden rendben van.

Április elsejéig, bolondok napjáig. Ekkor dőlt össze az álom vár, és minden egyes köve rám esett.