A kezdetek

Hát ez amolyan próba fejezet, hátha valakinek megtetszik esetleg :$ 

Még soha nem írtam ilyesmit, szóval csak próbálkozom, hátha...

Kritikák záporozhatnak nyugodtan (:

1. Fejezet

“A szép élet – nyugalmas élet.

Ha körülötted nyilak záporoznak,

nem kell, hogy magad is nyílvesszővé válj.”

(Tatiosz)

Mindenkinek van egy menedéke. Egy hely, ahova elbújhat, elfuthat, ahol reméli, nem találják meg. Talán ez a hely az erdőben van, sűrű lombú fák közt, melynek levelein nem nagyon jut át a fény, a levegő nehéz és forró, vagy éppen egy réten, amit nem szegélyez semmi, amíg a szem ellát, a végtelen szabadság. De lehet, hogy a békénket nem a természetben kell keresni, hanem egy szobában, melynek jól ismerjük minden pontját, de úgy, hogy még az egész falas könyvespolcról is csak úgy vesszük már le a könyvet, hogy oda se nézünk. Van olyan, aki egy dalban találja meg a védelmet, vagy éppen a csendben.

A nevem Louis, tizenhét éves vagyok. És sehol se leltem még békére. Nem találtam meg a helyet sem magamban, sem a világban, ahol biztonságban érzem magam és fellélegezhetek. Pedig kerestem, úgy kellett nekem, mint fuldoklónak az oxigén, kipróbáltam mindent, azt is, aminél távolabb semmi nem állt a jellememtől. Olyan emberekkel barátkoztam, akiket addig kerültem, olyanokat tettem, amiktől előtte felállt a szőr a hátamon. De az eredmény elmaradt. Úgy éreztem, csak futok, rohanok át mindenen, mintha üldöznének, és nem lelek nyugalmat, nincs egy pillanatnyi pihenőm sem, ha megbotlok, nem ülök le és vizsgálgatom a sebeimet, hanem tovább futok, és majd útközben a könny felszárad, a vérzés eláll… de nem csinálhattam ezt örökké, a sebek elfertőződtek, a szívem egyre gyorsabban dobogott, míg egyszer csak nem bírta már az iramot. Már nem gondoltam semmire, nem éreztem semmit, csak voltam. Az iskolában is csak tanultam, már nem beszéltem az osztálytársaimmal, a jegyeim kitűnőek voltak, szünetben kiültem az ablakba és fáradt, üveges tekintettel néztem ki a házak végeláthatatlan sorára, a poros utcákra, az emberekre, akik talán észre sem veszik, milyen ördögi körben élnek. Mind be vagyunk zárva az életünk kis dobozába, ugyanazt a körforgást csináljuk végig minden nap. Az én szánalmas kis életem rendje a következő volt; felkelek, a reggelit kihagyom, elsétálok az iskolába egy óra alatt, nem szállok buszra, az iskolát túlélem, hazamegyek, megebédelek, tanulok, elolvasok egy könyvet és lefekszem aludni. Minden nap újra és újra, felőrlődtem, már nem vágyok semmire.

Régen a bulik szíve-lelke voltam, ezerrel csajoztam, felvágtam az eszemmel, örültem, hogy nem egy Ken vagyok, hanem ész is szorult belém. Hajnalban estem haza tök részegen vagy belőve, másnap valahogy mégis kitűnően tudtam teljesíteni. A pörgésre vágytam, az életre, bejárni az egész világot, megnézni mindent, magamba szívni a színt, a világot, az esőerdők tömény levegőjét, elordítani magam az Eiffel-torony tetejéről, végigmenni a Kínai nagy falon, részt venni a Riói karneválon és a velencein is, tombolni akartam. Hát most már csak arra a helyre vágytam, arra az egyre, ahol békére lelek, hogy végre ne féljek a sötétben, és végig tudjak aludni egy egész estét úgy, hogy nem ébredek izzadtan, rekedten. Nekem már ez is maga lett volna a valóra vált álom. Szerettem volna újra megélni a napokat, nem túlélni. Mindenki érzi a különbséget? Egyszer gondoltam, kiszakítom magam ebből a végtelen fásultságból. Felmentem a suli tetejére és üvölteni akartam teli torokból. Elmondjam, mi történt? Semmi. Az égvilágon semmi. Álltam ott egy sort, ronggyá áztam aztán lesétáltam. Szerintem csak anyáért tartottam még ki, hogy ő ne roppanjon össze teljesen.  Tudtam, hogy túl sokat dolgozik, hogy fizethesse a tandíjam, pedig megmondtam neki, hogy nem kell nekem művészeti suliba járnom, megleszek egy sima gimnáziummal, de nem. Azt mondta, a zene jót fog tenni nekem. Soha nem tudtam rávenni magam, hogy megmondjam, mekkorát tévedett.

December volt, végre tél, a kedvenc hónapom, még nem esett a hó, de az eget már szürke felhők borították, és ennyi elég volt ahhoz, hogy kicsit jobban érezzem magam. Kómásan másztam ki az ágyból, este annyit se aludtam, mint az előzőeken, ugyanazt álmodtam újra és újra, szörnyű volt, de egy idő után már nem tudtam rá érzelmi szinten reagálni. Mint egy film, amiben darabokra tépnek egy embert. Az első pár alkalommal undorodva, riadtan nézi az ember, aztán ötödszörre már tudja, hogy ez jön, kezdi megszokni. Századszorra pedig szemrebbenés nélkül figyeli az eseményeket. Én is így voltam az álmommal, két éve csak ezt láttam minden este, nem rémisztett, csak kínzott, mert az emlékem volt, arról, ami elválasztott a régi Louistól.

Sötét karikákkal a szemem alatt, kócosan botorkáltam ki, anya a kanapén aludt, teljesen felöltözve. Eszembe jutott, hogy tegnap éjjelis volt, biztos ezért aludt el azonnal. Betakartam egy pokróccal, és behúztam a tolóajtókat a konyha és a nappali közt. Előszedtem egy papírzacskót és beletettem két almát meg egy narancslevet. Hajnali öt óra volt, így egy órát szánhattam arra, hogy elkészítsem anyának az ebédet, ha felkelne. Össze is ütöttem spaghettit sima paradicsom szósszal, felcímkéztem és betettem a hűtőbe. Miközben öltöztem az járt az agyamban, hogy megint belekerültem a mókuskerékbe. Hamar elvégeztem az indulás előtti teendőket, majd lekaptam a telefonom a töltőről és elindultam vele a suliba. Vivaldit hallgattam, miközben a sötét, hideg utcákon haladtam át fel se nézve, már rég nem érdekelt, ki jön szembe és mit akar. A cipőm beázott mire beértem a suliba, ahol fel is lökött a volt legjobb barátom, Niall. A szőke feje már kétutcányira világított. Ő utált a legjobban, talán azt hitte, cserbenhagytam, mikor én ezt teljesen fordítva éreztem. Neki volt fontosabb a barátnője, mint én, mindig vele volt, azért nem ért rám, aztán mikor éjjel felhívott, hogy na most mondjam, elküldtem a bánatba, mikor szakítottak hallgathattam a panasz áradatot, mert nekem kötelességem őt végighallgatni. Mellette voltam végig, de olyan volt, mintha egy vak vezetne olyat, akinek csak könny homályosítja el tekintetét és nem hajlandó kitörölni belőle a fátyolt.

Az órák ugyanolyan gyártósorról lejött kompakt kis adagok voltak, mint minden nap. Semmi extra, talán csak az, hogy ma nem énekelhettem a torokgyulladásom miatt. Alig volt hangom, hőemelkedésem volt, de a világ minden pénzéért se maradtam volna otthon. Ötkor szabadultam a suliból, kint már sötét volt, de szívbajos nem lévén gyalog indultam haza. Elbambultam, nem tudtam koncentrálni semmire, csak a maxra felcsavart zenére, mely kisöpört minden mást agyamból, nem hagyott helyet egy eltévelyedett gondolatnak sem. Így történhetett, hogy befordulva a sarkon óriásit estem egy frissen ásott gödörbe. Pont bele egy nagyobb pocsolyába. A ruhám szivacsként szívta fel a vizet, jeges hideg tapadt mellkasomhoz és combjaimhoz, a kezem véresre dörzsöltem. Reméltem, legalább senki nem volt tanúja ennek a kecses taknyolásnak, de a kárörvendő röhögés átszűrődött a zenén, és oldalra fordítva a fejem megláttam a külsősöket. Keserűen felnyögtem. A sulimmal szemben lévő koleszos srácok, akik inkább reálosok asszem, gyűlölik a művészeteseket, folyton szívatjuk egymást. Most mi állunk győzelemre, mert nálunk van a sulijuk zászlója, ezért duplán fizet az a művészetis, akit egyedül kapnak el az utcán. A többiek kisebb csapatokban jártak, nekem ez nem volt szokásom. Fel akartam tápászkodni, de hamar körbeálltak.

-         Mi van Mozart, a járást nem tanítják azon a szemétdombon? – Érdeklődött valaki, akinek még nem hallottam a hangját soha, pedig szinte az összes diákkal találkoztam már. Tudtam, hogy nem kéne fölnéznem, éreztem, de nem bírtam ellenállni a kísértésnek, felé fordítottam a fejem és mikor pillantásom találkozott széles mosolyával, göndör fürtjeivel majd sötét pillantásával elakadt a lélegzetem.