Az első csók

    

6. Fejezet

,,Az igazi, nagy fájdalomban, az igazi elesés után nem lehet sírni. Csak nézni lehet meredten az ütések zöld foltjait, a lélek véres sebeit és imádkozni a megváltó könnyért. (...) Az igazi könnyek, a fájó, keserű könnyek a szív körül vannak. Ha ki lehet sírni őket, ha sokára is, ha lassan is, megkönnyebbül az ember. A könny elmossa a fájdalmat, lehűti a sebet, elzárja a vérzést... Ha azonban nem lehet, ha csak gyűlnek, keserednek, előbb vagy utóbb beléjük fullad a szív "

(Bozzay Margit)

  Másnap se éreztem úgy, hogy a tegnap este teljesen jól volt így, sőt, visszanézve még nagyobb badarságnak tűnt az egész. Ahhoz kellettem Harrynek, hogy legyen alibije? Komolyan? Nem hiszem, akkor minek puszilt meg? Bárkit vihetett volna a klikkjéből. Viszont a gondolat, hogy magam miatt ment velem körülbelül a lehetetlen kategóriája határán járt. Csak akkor azt nem értettem, miért akadt ki Niall-nél.

    Sokáig fetrengtem az ágyban, nem akartam kikelni, fájt egy kicsit a fejem az alkoholtól, amit belém diktált, na meg a kisebb puklitól. Nyöszörögve másztam ki mégis olyan tizenegy felé, mára különleges programom volt. Különlegesen hosszúúú és megalázó. Megreggeliztem most kivételesen, nem is értettem magam, de olyan éhes voltam, hogy nem bírtam ellenállni. Ami még furcsább változás volt, hogy visszajött a kedvem a zenéléshez. Evés közben folyamatosan a zongorát néztem számat rágva, de nem ültem le mellé. Helyette felöltöztem jó melegen, évek óta először buszra szálltam, három megállót mentem, majd leszálltam és kétsaroknyit mentem még, hogy megérkezzek a piros házhoz. Nagyon izgultam. Bátortalanul toporogtam előtte, egyszer-kétszer még a csengő felé is nyúltam, de aztán hajamba túrva elfordultam. Úgy éreztem, be kell csengetnem. Muszáj, mert ha rendbe akarom hozni, most kell. Megfordultam és azonnal rátenyereltem a csengőre. Legalább egy percig álltam ott, kezdett jó kedvem lenni, hogy helyes, otthon sincs, akkor ezt meg is úsztam, de ahogy indultam volna haza mozgást hallottam. 

   Egy pillanat alatt futott ki a szín az arcomból, és – tudom, gyerekes – elkezdtem az ujjammal malmozni. Még egy perc és nyílt az ajtó, mögötte egy alsónadrágos, full kómás fiúval, aki ahogy meglátott, már zárta is volna be, ha nem fogom meg az ajtó peremét.

-         Niall, kérlek szépen, beszéljük meg – Könyörögtem, mire vállat rántva beljebb ment. Azonnal mentem utána és az ajtót is bezártam. A konyháig követtem, ahol nekiállt a hűtőjében turkálni. Nem tudtam, mit mondhatnék… eddig azt vártam, hogy ő kérjen bocsánatot, tegnap sajnos eljátszottam a lehetőségem, most nekem kell fejet hajtanom, főleg, hogy mostanában néha láttam rajta a békülési szándékot. Mekkora hülye vagyok, teljesen elfeledkeztem róla tegnap este. Az asztalt szélét piszkáltam, miután leültem egy fonott székbe. Kavarogtak fejemben a dolgok, próbáltam valamit kiszedni az örvényből, de zúgott az egész. Éreztem, hogy figyel, vár, hogy mondjak valamit, én meg csak görcsbe ugrott gyomorral ültem, és vertem volna a fejem az asztalba.

-         Sajnálom a tegnapit… És az előző két évet is, szükségem van rád. Tudom, hogy nem kenhetek mindent a családomra, nem is akarom, csak értsd meg kérlek… tudom, sok idő telt el, de még mindig nem tudom feldolgozni, minden este ugyanazt álmodom, teljesen kiakaszt. Harryt csak most ismertem meg és… nem is tudom, rám parancsolt, hogy menjek el, én meg mentem, aztán fél óra múlva haza is vitt. Bocsáss meg, ne legyél mérges! Szeretném visszakapni a barátom – Suttogtam a végét felnézve rá. Érzelemmentes arccal nézett rám egy ideig, én pedig elkezdtem felállni. Ennél többet nem tehettem, bocsánatot kértem, elmagyaráztam. Megigazítottam a pulóverem és elindultam kifelé. Az ajtóban felhúztam a cipőmet, a kabátomat is felvettem, és nyúltam a kilincs után.

-         Louis, várj! – Kiáltott utánam. Épphogy megfordultam, ő máris megölelt, olyan erősen, hogy szinte fájt. És akkor végre sírni kezdtem. Mikor a tragédia történt nem tehettem meg, anya ott volt mellettem, nem engedhettem meg magamnak, oszlopnak kellett lennem, amit támasznak használhat, és Niall nem volt ott. Azóta pedig a seb nem gyógyult be, a szívem még vérzett, és fuldoklott a könnyekben, amiket képtelen voltam kisírni magamból. Viszont ahogy barátom erős karja körülölelt, nem bírtam tovább, megadtam magam a súlynak és ő ott volt, hogy tartson. Lehúzta rólam a kabátot, mely a földre esett, egyik keze hónom alatt tartott, másik lassan simogatta hátam, arcát hajamba fúrta. Jó volt, hogy nem mondott semmit, csak hagyta, hogy kiadjam magamból, ami eddig nyomott. Nem tudom, meddig álltunk így, elfáradtam, de sokkal könnyebb lettem. Niall felsőtestét viszont rendesen átmostam könnyekkel. Szipogva hajoltam el tőle, ő meg beletúrt a hajamba.

-      Gyere Lou, van ebéd – Szólt csendesen és megfogta a kezem. Még kicsit csukladoztam, de követtem. Kimondhatatlan, mennyire boldoggá tett Niall közelsége, és hogy nem haragszik rám, sőt. Sült csirke volt hasábburgonyával. A szülei üzleti úton voltak, így ketten maradtunk, elmeséltem mindent, ami azóta történt velem, ő néhol közbeszólt, láttam rajta, hogy nem tetszett neki, amit hallott.

-         Jajj Lou, egyedül hagylak kicsit és ez lesz. – Rázta meg fejét rosszallóan. Egész nap vele voltam, poénkodtunk, kezdtem felébredni a kábulatból. Mintha eddig csak aludtam volna, mint Csipkerózsika, és Harry lett volna az ébresztő, Niall pedig aki felsegít. Ötkor már sötét volt, és elbúcsúztam barátomtól. Megköszöntem neki mindent, és megbeszéltük, hogy másnap együtt megyünk suliba.

    

   Hazafele vettem az irányt, jó kedvem volt, mosolyogtam, mintha részeg lettem volna, tudom, butaság. Már félúton voltam, mikor valaki befogta a számat és berántott az egyik kis parkba, ami teljesen kihalt volt. Segítségért akartam kiabálni, de hamar elengedett az erős kéz, én pedig levegőért kapkodva fordultam szembe vele… vele, Harryvel.

-         Te meg már megint mi a bánatot akarsz?! Megint falazzak a drogos ügyeidhez? – Háborodtam fel, mire csak nevetett, majd elkapta a derekam, magához húzott, hogy arcunk közé max egy ceruza fért volna be. Azonnal elérte amit akart, a teljes néma összezavarodást és nyelvbénulást. Ezt úgy utáltam!!!

-         Jaj azt ne mondd, hogy nagyon szenvedtél a kis bulinkban, azt hittem, tetszett – Húzta végig száját állam vonalán, mire megborzongtam és egy halk sóhaj is kiszökött. Úgy remegtem karjában, mint a nyuszi a róka láttán.

-         Egyébként, szende szüzike ez nem olyan erős, hogy bármi bajod lehetne tőle, épphogy meglegyint. Csak lekapcsolja a rossz gondolatokat. Kipróbálod? – Nyújtotta felém ujját, rajta egy kicsi bogyóval. Fejet ráztam.

-         Menj a francba, a világért sem. Azok az idők elmúltak. – Suttogtam szemét nézve, majd száját. Elengedett én pedig fenékre ültem, feljajdulva, mert még mindig fájt mindenem az óriási esésem miatt. Leült mellém a fűbe és whiskyt nyújtott felém.

-         Rendben, de akkor legalább igyál velem. Ne bánts meg! – Azonnal az üvegért nyúltam, nem akartam, hogy megsértődjön, szomjaztam a látványára. Meghúztam az üveget, majd grimaszolva adtam neki vissza. A semmiről beszéltünk legalább egy órát, az üveg lassan kiürült. Billegett előttem a világ, színes volt minden, túl színes. Kóválygott a fejem, szívem hevesebben dobogott. Harry finoman nyomott le a földre, képtelen voltam ellenállni. Fölém mászott, két keze fejem mellett támaszkodott, egyikkel hajamat piszkálta.

-          Na milyen? Az új party cucc, gondoltam, kipróbálom – Nevetgélt, én pedig csak bámultam rá nagy szemekkel, kezem oldalára tévedt, megsimogattam, mire nevetése mosollyá változott, kíváncsian fürkészett.

-         Mit szeretnél? Valami ilyet…? – Érdeklődött és közelebb hajolt, míg szánk nem találkozott. Remegtem alatta, miközben ő lassan kóstolgatta ajkaim. Akaratlanul hunytam le a szemem, engedtem, hogy nyelve utat törjön magának számban kicsit erőszakosan. Hosszú volt a csók, kisebb-nagyobb képszakadásaim voltak közben, egy hosszabb sötétség után arra nyitottam már ki a szemem, hogy újra négykézláb áll felettem.

-         Gyere Édes, haza kell menned – Nehezen vakart fel, hónom alá nyúlva húzott végig az utcákon, én kicsit botladoztam, mentem jobbra-balra. Mikor odaértünk bekopogott, de csak a csend válaszolt, így nekidöntött a falnak, és elkezdett a zsebeimbe kotorászni. Először a telefonomat találta meg.

-         Hééé, hát sose kérted el a számom, majd most – Bepötyögte, aztán felhívta magát, elmentette, és visszacsúsztatta zsebembe. Aztán finoman kiszedte a kulcsot is, nyitott, felnyalábolt és bevitt, egészen fel a szobámig, beborított az ágyba, a cipőmet lehúzta, majd rám terítette a takarót. Nyomott egy puszit a homlokomra, a kisasztalra rakta a kulcsot.

-         Szép álmokat – Súgta a fülembe, előttem pedig végleg elsötétedett minden.