Ooops, I did it again

Bocs, hogy csak most, de most sikerült összeraknom a fejemben is meg mindenhogy <3

11. Fejezet

Nincs olyan inga, amelyik csak egy irányban leng ki! Ha a sors nagy örömöket hozott, elhozza a nagy szenvedéseket is. Persze lehet apró örömök és pirinyó bánatok között is élni... De érdemes?

( Popper Péter )

   Egy hét után engedtek ki, a barátaim végig velem voltak, anya még nem ért haza, de nem akartam elmondani neki. Kiderült, hogy míg élőholtként kóboroltam a szobámban, megtaláltam a kiskést, amivel a szekrények csavarját húztam meg, és végigvagdostam vele az alkarom, az orvos szerint a hegek örökre meg fognak maradni. Engem nem zavart, de anyát féltettem, nem akartam, hogy bepánikoljon. Reméltem, hogy mire hazaér begyógyulnak annyira, hogy legalább kötés ne legyen rajtuk. Niall és Zayn felváltva aludt nálam, Ed minden nap átjött, és Liammel is beszéltem telefonon. És hiányzott Harry. Bármennyire is utáltam a gondolatot, de kellett volna mellém. Szerettem őt, attól függetlenül, amit tett. Mert én komolyan beléestem, de úgy tűnt, ez az érzés egyoldalú maradt örökké, és ez bántott, mindennél jobban. Miért nem tudtam végre utálni és leszakadni a témáról? Hiszen teljesen… lerombolt, de nem, én akkor is szerettem, mert miért ne, de nem? Mazochista vagyok, voltam, leszek…

Visszaszoktam a cigire, muszáj volt, hogy kicsit ellazuljak, és újra jártam suliba. Zayn tényleg mindent helyre állított, szerencse, hogy jobban hittek neki, mint egy újfiúnak. A vezetői szerepet viszont meghagyta Harrynek, hogy boldog legyen, és ne kelljen többet küzdenie velünk, ez így volt jó.

   Egy újabb este jött el, és megbeszéltük a csapattal, hogy megyünk bulizni. Niall már türelmetlenül ült az ágyamon, mikor alsóban nekikezdtem öltözködni.

-          Jajj nee, ne azt vedd fel – Tiltakozott, mire szemet forgattam

-          Miért, mi bajod vele?

-          Nem tudom, csíkos… mint a börtönben – Fintorgott és elfeküdt az ágyon.

-          De illik a piros farmeremhez és…

-          Pontosan, az se tetszik

-          Na menj te a bánatba kérlek

Mosolyogtam rá, és csak azért is azt húztam fel, amit én akartam, ő morgott egy sort, majd lementünk, Ed autójával mentünk, ami nekem nagyon tetszett, éjfekete volt, és gyönyörűen csillogott, belül sem volt semmi, ezzel az autóval már akkor is megérte volna menni, ha csak ide-oda kocsikáztunk volna, semmit sem lehetett hallani a motor halk morgásán kívül, de az tényleg csak dorombolás volt. 

  Felvettük Zaynt és Liamet is, kényelmesen elfértünk, bár Zayn azzal szórakozott, hogy a lábát átrakja az enyémen és szexin a fülembe suttog.

-          Jaj takarodj már – Toltam el nevetve és a lábát is lelöktem magamról, mire összeborzolta a hajam és magához ölelt.

-         Neheheheheeee a séróm – Panaszkodtam, persze viccelődve, nagyon jól esett a kedvessége. Egész hátralévő útón egymást szívattuk, Ed hülyén vette a kanyarokat, hogy mindenki felkenődött a másikra, ez főleg nekünk, hátul volt vicces, mert egymáson fetrengtünk, direkt másztunk bele a másik ölébe, és taperoltuk le egymást.

-         Basszus, egy bordélyt vezetek? Mi megy ott hátul? – Fordult hátra Ed röhögve, erre Zayn lökött párat csípőjével.

-         Naná, és én vagyok itt a góré

-         persze, na hagyjál már, te meg a, azt a persze, na szépen csendben hagyd abba, míg nem vagy égő – Oltogattuk Niallel egymás szavába vágva, mire Zayn elfintorodott.

-         Ehh, el van nyomva az Isten adta tehetségem – Morgolódott, mi pedig egymásra néztünk a szőkeséggel.

-         Tehetséged?! Mégis mihez? –

-         - Cöhh, nem értenétek – Egyszerre estünk neki, és össze-vissza csikiztük, mire sikítva könyörgött, hogy álljunk le, elengedtük. 

Az a plusz poén, hogy míg mentünk tényleg fetrengtünk hátul, viszont ahogy megálltunk, mindenki szálegyenesen ült, kihúzva magát, rendezett hajjal, ruhával, mindenki szépen a maga ülés térfelén, és kulturáltan kuncogott. Teljes átverés, mindent a látszatért, hogy ne higgyék, próbáljuk megölni a másikat még az autóban, míg nem sokan látják, bár csábító ötletnek tetszik csavarni egyet valamelyik idióta nyakán, de mégiscsak rendszerető állatok vagyunk.

-         Na gyerkőcök tipli, de egykor azért tartsunk hazafelé, dogát írok – Mondta Zayn, mi meg Niall-lel bólogattunk.

-         Nekünk fellépésünk lesz

-         Király, elmegyünk! – Közölte a három jómadár, mire boldogan bólogattunk, mégiscsak klasszabb, ha látják a barátok. Együtt mentünk be. Szerencse, hogy Ed nem volt éppen az alkohol híve, és szívni se nagyon akart, így majd haza tud vezetni, mert mi már abszolút nem leszünk magunknál. Először ittunk valamit, és táncoltunk, mikor már kellően jó kedvünk lett, kipróbáltunk egy kis füvet, tényleg kevés volt, sokan szívtunk kettő szálat összesen, de ez feltette a koronát. Össze-vissza kóvályogtam, de nevetgéltem, néha csuklottam egyet, nem tudom, mitől.

 Felmentem az emeletre, a sok smároló pár közt végigvergődtem, és benyitottam a mosdóba, ahol Harry állt éppen a tükör előtt. Azonnal rám kapta tekintetét.

-         Louis, várj!! – Kiabált rám, de én inkább fintorogva zártam vissza az ajtót, és próbáltam elsétálni, de belementem egy szembejövő ajtófélfába és ez elég hátráltatás volt ahhoz, hogy Harry elkapjon.

-         Beszéljük meg, kérlek – Húzott be kicsit az egyik hálóba, és nekem rossz érzés lett, így céltudatosan eldülöngéltem egy székbe, és arra rogytam le, véletlenül sem a kényelmes ágyra.

-         Harry ez teljesen… - Felesleges. Ezt akartam mondani, de ő szavamba vágva kezdett hadarni, letérdelt elém.

-         Nem, csak hallgass meg, tudom, nem kell ezt tenned, de könyörgöm, hadd mondjam el! – Vállat vontam, de hátrébb toltam a széket, ő viszont követett, sőt, még a kezem is megfogta. Nem tehettem róla, de gyorsabban kezdett verni a szívem, mélyen elpirultam. Most nem olyan pléh kedvesség volt, mint eddig. Szorította ujjaim, szinte kapaszkodott beléjük, akarta, hogy ne engedjem el. Láttam a szemében, hogy fél. Ez nagyon megdöbbentett. Komolyan?! Attól, hogy elhúzom a kezem? Hogy nem mondhatja végig? Lehet, ez – na meg az alkohol és a fű, ezek mind részt vettek benne-  a döbbenet préselte ki belőlem azt;

-         Mondd – Hálása szorította meg még jobban ujjaimat, ami már szinte fájt, aztán hadarni kezdett.

-         Én sajnálom, tudom, ez nem hoz rendbe semmit, és szörnyű vagyok, tudom… és… én szeretlek, Louis, csak… mindig lányokkal voltam, és az, ahogy éreztem irántad már akkor, mikor megláttalak az aszfalton, nagyon megijesztett. Meg akartam mutatni magamnak, hogy nem így van, mert tudlak bántani... és miután megtettem. Én soha nem fogok tudni megbocsájtani magamnak, de most már tudom, hogy tényleg szeretlek. Könyörgöm, kezdjük elölről, tőlem mindannyian figyelhettek, és az első gyanús mozdulatomra kidobhatsz, csak még egy esélyt… könyörgöm, csak egyet. – 

Teljesen be voltam állva, pulzált a világ, részeg is voltam, ez mind rásegített arra, hogy szeretem Harryt. Szeretem azt, aki előttem térdel, és én is… nekem is fura volt ez az érzés, de én engedtem neki. ő nem, de most akar.

-         Nagyon lassan, és csak akkor, mikor megengedem – Mondtam neki kicsit remegő hangon és ő bólintott, felpattant, megölelt, én pedig elvesztem karjaiban. Erősebb volt nálam, magasabb, idősebb. Végtelenül kicsinek és törékenynek éreztem magam, de a szívem majd’ kiugrott örömében. Újra hitt ebben az egészben, de már óvatosabban, lassan akartam engedni neki bármit is, látni akartam, hogy küzd és akar. Eltoltam magamtól egy idő után, szó nélkül hagytam ott, lementem a többiekhez. Hazafelé kifelé bámultam, a csillagokat néztem. lehunyt szemmel kívántam a legfényesebbtől; Adja nekem Harryt.